Könyvajánló
Waris Dirie - Cathleen Miller
A sivatag virága (Gabo Könyvkiadó)
"Waris Dirie rendkívüli személyiség, a világ tíz vezető topmodelljének egyike és az afrikai nők jogaival foglalkozó ENSZ-nagykövet.
Ez a könyv Waris Dirie megrázó vallomása. Egy figyelemre méltó asszony rendkívüli önportréja, akinek a szelleme ugyanolyan lélegzetelállító, mint a szépsége."
Ez a könyv néhány éve került a kezeim közé, ismerősöm születésnapi ajándékaként. Nem nagyon ismert, így nem tudhatta, hogy nem vonz a modellek világa... Valamiért mégis belelapoztam. Aztán azt vettem észre, hogy nem bírom letenni. Egyszuszra kiolvastam az egészet. Tényleg jó és tényleg megrázó. Ráadásul egy olyan dologra hívja fel a figyelmet, ami az afrikai nőket a mai napig veszélyezteti és terrorban tartja... nőket, kislányokat.. leginkább kislányokat. És pontos képet ad arról, hogyan bánnak a nőkkel Afrika egyes részein.
"Lementem a konyhába, kihúztam a fiókot, és kivettem egy húsvágó kést. A késsel a kezemben visszamentem a szobámba. Ám ahogy lefeküdtem, és megpróbáltam összeszedni a bátorságomat, hogy végezzek magammal, egyfolytában csak anyámra gondoltam. Szegény mama. A héten már kettő elveszített, és most fogja a harmadikat. Ez igazán nem lenne tisztességes vele szemben, úgyhogy letettem a kést az ágy melletti asztalra, és meredten néztem a mennyezetet. A késről teljesen megfeledkeztem, és amikor később bejött unokatestvérem, Baszma, hogy megnézzen, rémülten meredt rá. - Mi a fene ez itt? Mit akarsz itt ezzel a késsel? - Meg se próbáltam válaszolni neki, csak néztem tovább a mennyezetet. Baszma fogta a kést és elment.
Néhány nap múlva nénikém ismét hívott: - Waris! Gyere le! - Lementemm és ő ott várt rám a lépcső alján. - Siess! Telefon! - Ez a hír meglepett, engem még sosem hívtak telefonon. Az igazat megvallva, addig még soha nem is beszéltem senkivel telefonon.
- Nekem? - kérdeztem halkan.
- Igen, igen. - Az asztalon heverő telefonkagylóra mutatott. - Tessék, vedd fel - vedd már fel a kagylót!
Megfogtam a kagylót, és úgy néztem ara a szerkentyűre, mintha nyomban megharapna. Mintegy harminc centire tartva magamtól, azt suttogtam: - Igen?
Maruim néni a szemét forgatta: - Beszélj! Beszélj már bele a kagylóba! - Megfordította a kezemben a telefonkagylót, és a hallgatót a fülemhez nyomta.
- Halló? - És akkor legnagyobb döbbenetemre egy hangot hallottam, az anyám hangját. - Mama! Mama! Ó, istenem, valóban te vagy az? - Arcomon mosoly ömlött szét, napok óta először. - Mama, jól vagy?
- Nem, egy ideje magamon kívül vagyok. - Elmondta nekem, hogy miután Aman és Öregember meghalt, eszét vesztette. Ahogy ezt mondta, hálás voltam, amiért felhagytam a gondolattal, hogy bánatát még önmagam megölésével is tetézzem. Anyám kirohant a sivatagba; senkivel sem akart együtt lenni, senkit nem akart látni, és senkivel se akart beszélni. Aztán egyedül elment Mogadishuba, hogy meglátogassa családját. Még mindig velük volt, és Szahru néni házából telefonált.
Mama megpróbálta elmagyarázni nekem, hogy mi történt, de még így sem tudtam felfogni. Öregember megbetegedett. Miként az oly jellemző a mi nomád életünkre Afrikában, orvosi segítség nem volt; senki sem tudta, mi a baj, vagy hogy mit lehetne tenni ellene. Abban a társadalomban mindössze két lehetőség van: élni vagy meghalni. Köztes állapot nincs. Amíg valaki él, addig minden rendben. A betegségek miatt nemigen aggódunk, mivel orvos és gyógyszer nélkül semmit sem tehetünk. Ha valaki meghal, nos, az is rendben lévő, hiszen a túlélők folytatják tovább. Az élet nem áll meg. Mindig is az insalláh filozófiája irányította életünket: "Ha Allah is úgy akarja." Az életet ajándékként fogadtuk, a halált pedig mint Allah megmásíthatatlan akaratát."
