A hét költője (a ZEN jegyében): Macuo Basó
MACUO BASÓ
(1644-1694)
japán haiku-költő
Macuo Kinszaku néven 1644-ben született az Iga tartománybeli Uenóban. Formális személyneve Macuo Csúemon Munefusza (松尾 忠右衛門 宗房). Legismertebb álneve Basó, amelyet 1672-Edóba költözése után vett fel. Néhány évvel később költőiskolát nyitott, ezzel lehetővé téve művei széles körű elterjedését. 1680-ban válogatást adott ki tanítványai műveiből, ezzel viszonozva azt a sok anyagi segítséget, mellyel diákjai folyamatosan támogatták.
„ |
A vándorúttól fáradtan, betelten |
” |
– Kosztolányi Dezső fordítása |
Haikuköltészettel 1662-ben kezdett el foglalkozni, példaképe a két kínai költőóriás: Li Taj-po és Tu Fu volt, legfőbb mesterének pedig Szaigjó Hósit (1118–1190), a remeteköltőt tekintette, akinek verseiből többször idézett első útinaplójában is.1694-ben, utazásának egyik állomásáról levelet írt volt tanítványának, Kubota Enszuinak, melyben örökre elbúcsúzott tőle. Ekkor íródott utolsó haikuja.
A szomorú hír hallatán számos tanítványa sietett betegágyához. Basó, miután megírta búcsúversét és végrendeletét, megtagadta magától az ételt, és nyugodtan várta a halált. Holttestét végakaratának megfelelően az ocui Gicsúdzsi-templomban helyezték örök nyugalomra több mint nyolcvan tanítványa jelenlétében.
"Kézben tartanám
s megolvasztaná forró
könnyem: őszi fagy."
"az évek múlnak
levegővé lesz a világ
sarkai úsznak"
"micsoda hanggal
kiált a pók az őszi
szeleknek hátán"
"reggeli tea
krizantémvirágok közt
békés szerzetes"
forrás: internet